Kádár Viktor

Nem tudom, hol a hajó, hol van Pálma, hol az evező, csak egyet tudok, levegőt kell kapjak, azonnal. Vizet kapok helyette pofába, vagy három-négy kortynyit, mire fél másodpercnél hosszabb időre ki tudom dugni a fejem, már úgy nézek ki, mint a partra vetett ponty, kigúvadt szemekkel, O-ra nyitott szájjal kapkodom a levegőt, miközben ezerrel visz minket lefelé a víz. Kiszúrom valamivel mögöttem Pálmát, magam előtt pedig a fejre állt trekket, amire ösztönösen, az életemet mentve próbálok felkapaszkodni. Harmadik hiba, már üvölti is mögöttem mindent látott vezetőnk Lesi, hogy talán az úszógumira mászás helyett a hajó visszafordításra kellene koncentrálni. Nem ugrik be, ami az oktatáskor olyan evidensnek tűnt, hogy az alulra került kötélzetnél fogva próbálkozzak, mert annak is örülök, hogy nem süllyedek el és már kapok némi levegőt, a folyamatos hullámokon hánykolódás közben. Próbálom, próbálom, de nem megy, nem találok fogást a hajó alján, hiába is keresem. Mellénk ér a másik trekk, ebben hárman ülnek. Lesi egy mozdulattal visszafordítja a trekket, amire egyből próbálom magam felhúzni, de mintha minden erőm elillant volna, az ólomcsizmás rémálomhoz hasonlóan küszködöm a kimászással. Azért csak összejön, miután a kezüket elkapva sikerül megragadnom a kötélzetet. Jöhet Pálma. Látszólag nincs megijedve, kivárja a sorát, miközben hallgatjuk a pontos, gyors instrukciókat, száguldva a következő sziklás zúgó felé, ami fogalmunk sincs pontosan hol következik. Először az evezőjét, aztán kezét megragadva őt is sikerül félig, majd háromnegyedig, végül egész testével a hajóba rángatni. Reszketünk, de mivel fordítva ülünk ideje lesz helyet cserélni, már csak méterek választanak el a következő keményebb résztől. Sikerül, kormányosként újra uralni kezdem a hajót. Néhány másodpercig sikerül is, aztán lezajlódik szinte pontosan ugyanaz mégegyszer. Ekkor már sikerül magam visszafordítanom a hajót, de a bemászás a másik csónak nélkül így is esélytelen lenne. Pálma már nevet, rajtam a halálfélelem csak egyre erősebb fogást talál. Visszakerülünk valahogy, az evezőt is kihalásszuk és innentől már megússzuk. De már sosem nézünk úgy erre a folyóra, ahogy előtte, előző nap még napsütésben, nagyságrendekkel kisebb vízhozam mellett.

2010 áprilisában váltottam okostelefonra.

Két teljes nap bringázás tapasztalata alapján a londoni közlekedéssel kapcsolatban legfőképpen erre a megállapításra jutottam. A városon belüli tekintélyes távolságokat a közlekedőknek oly módon sikerül áthidalniuk, hogy haladnak. Autós, buszsofőr, kerékpáros, nyomja neki mind. Nem bénáznak, nem tötymörögnek, nem bizonytalankodnak, profin küldik. Aki nem tud vezetni, itt úgy néz ki, nem is ül autóba, a biciklistákról ugyanez elmondható.
Az is egyértelműen kiderült, bár eddig is sejtettük, hogy egyáltalán nem a bringaút a megoldás, itt a parkokon át vezetőkön kívül szinte nem is láttam egyet sem. És a bringasáv, vagy az útszélre festett piktogram sem mindenütt jellemző. Bus lane, az van mindenütt, piros útburkolattal, kamerákkal, emeletes buszokkal és közöttük száguldó kerékpárosokkal. Ezekben a buszsávokban a legkisebb inzultus sem ért buszoktól, nem jönnek a seggedbe, nem prüszköltetik a buszt, nem előznek centizve, fel sem merül bennük, hogy le kéne előzniük téged, amiért cserébe, te mint bringás vállalod, hogy rakod neki, ahogy a csövön kifér, ha pedig ez nem menne, akkor sem a járdára mész buktatni a gyalogosokat, hanem egyszerűen nem bringázol. Pirosnál a sofőrök hagynak annyi helyett a bal szélen, hogy előre suhanhass, ha pedig megállóban vesztegelnek és egyértelmű, hogy jobbról kell őket előznöd, az autósok számítanak rád, kiengednek. Az esti csúcsban mindez hatványozottan működik, ráadásul ilyenkor tényleg annyi a bringás, hogy egy lazára szakadozott CM menetnek érzed az egészet, 5-10 fős grupettókkal, melyekez mindenki igyekszik felzárkózni, s ha lemaradt, egy lassabban haladóhoz csatlakozni. Így bandákba verődve az autósok is könnyebben tudnak rájuk figyelni és egymást motiválva tényleg olyan tempót diktálnak, hogy semmi értelme őket előzgetniük. (Többször megesett, hogy lányok vertek oda, úgy, hogy tátogni nem tudtam.)
Összefoglalván, el vagyunk ájulva, hogy mindezt így is lehet. Hogy itt tényleg nem a közlekedés során vezetik le a frusztrációikat az emberek, nem bénáznak, nem vagánykodnak, nem idegeskednek, csak szimplán közlekednek és mindezt profin művelik.

Szeretem ha egy bringaszervízben a “gyere vissza két nap múlva érte” szolgáltatáson kívül simán segítenek, mit hogyan csinálj és még célszerszámot is árulnak hozzá 350 Ft-ért! A XI. ker. Mészöly utcai Zöld Pont kerékpárszervíz ilyen hely. Respekt nékik.

A célszerszám egyébként végső soron helyettesíthető egy széles fejű, de vékony nútba való csavarhúzóval is. A lánctányér cseréjéhez ezen kívül egy ötös imbuszkulcsot, WD40-et, bringatartó csirkelábat, egy olajos rongyot, és természetesen zsírt használtam

A Shimano tányér csomagolásán teljesen érthetően le volt írva, melyik tányér merre álljon. A nagytányér mindig úgy, hogy a fokszám felirat kifelé, tehát a hajtókar felé álljon, a kis tányér (ill. a köztes tányér, ha van) pedig befelé. Ezen kívül a láncleesést gátló kis pöcköket lehet még figyelni, valamint egy kis jelzést, ami a tányér csillagon való helyes elhelyezkedését mutatja.

Btw így 2950 Ft-ból megvolt a lánctányér cserém és azt mondták az első kerekem ipari csapágyat is simán ki tudom cserélni magam.

És egyfelől soha nem jött még annyi bringás szembe, mint a mai nap
folyamán. Másfelől öt év alatt összesen nem kaptam annyi beszólást
autósoktól és gyalogosoktól (!) egyaránt, mint az utóbbi egy hétben,
túlzás nélkül mondom. Valami megváltozott, és minden bizonnyal a
Margit híd okozta káosz az utolsó szeg a közöny és az elutasítas
koporsójába. A bringa mára teljességgel beépült az átlag ember
mindennapjaiba. Ismeri, szereti, utálja, véleménye van róla és helyére
akarja tenni. Láthatósági mellényt, bukósisakot és bringaúton
közlekedést kérnek rajtam számon átlagpolgárok, nagy mellénnyel
odavetve és én örülök nekik. Mi több, imádom őket. Rájuk mosolygok, ők
értetlenül, zavartan néznek vissza. Ezt azért még szokniuk kell.

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Ez volt a biciklimre nyomott matricára írva gyerekkoromban, mikor az általános iskola technikatanára, Miklós bácsi által szervezett túrákra jártam. Sárgavillogós, hangosbeszélős Skodájával levezetett minket többször Komárnóba, a Balatonhoz, vagy épp Ladánybenére. Fiúk-lányok, alsósok-felsősök, 40-50 fő, kisérőkocsi konvojjal, ha elfáradtál volt hova beülni, hozták a csomagod és a többi, remek túrák voltak.

Ez tehát általános iskola idején volt, utána több évig nem bringáztam, majd jött a fősuli Fehérváron ahol a rengeteg épület és az albérlet között elengedhetetlen volt találni egy ésszerű közlekedési formát, ami mi más lehetett volna, mint a kerékpár. 2003-at írunk, Bp-en még alig bringázik valaki, majd jön egy emlékezetes Bakony-túra 2005-ben és vele együtt az országúti kerékpározás gyönyöreinek megtapasztalása. Onnan visszatérvén döbbentem rá hogy a fővárosban sincs igazán értelme mással közlekedni, mint bringával. Egyszer és mindenkorra meguntam a gyaloglást. Párom többször meg akart már győzni, hogy elsorvadnak emiatt egyes izmaim, de valójában, ahogy mondani szokás a vécére is bringával járok.

Egész egyszerűen imádok kerékpározni. Imádom az egyszerűsége, a szabadsága, a szelleme miatt. Nem mellesleg pedig környezetbarát, ingyenes és egészséges.

Az elmúlt négy évben szép lassan ismerősi és baráti körömben is lezajlott a megújulás,  mára a legtöbben közülük kocsi vagy tömegközlekedés helyett rápattannak a kecskére és úzsgyi be a városba. Szó, ami szó kisebbségben maradtak az általam ismert közösségekben a nem bringások, illetve kiderült róluk, hogy mégis azok, legfeljebb ők csak hétvégén, vagy nyári bringatúrákon hódolnak e különleges szenvedélynek.

Ha pedig már a közösségeknél tartunk, az utóbbi időben a Facebook segítségével szerveződött le az útóbbi évek legkomolyabb túrája, egy Balaton körbebringázás 24 fő részvételével.

Ha még ez sem lenne elég, rengeteg ismerőst és barátot szereztem a biciklihez köthető ügyekből kifolyólag. Sorolhatnám őket és a műfaji hatásokat ától cettig - Ábritól -  Zoliig (Bagira), utóbbitól az örökhajtást, előbbitől a szabadonfutást tanultam. Bele mehetnék abba is, hogy csajozni (és persze pasizni is) bringával/bringáról lehet a legkönnyebben a világon. De mindezek alapvetések, mindenki tudja és érzi.

Az pedig egy tréfa, hogy minden előzményeimet tekintve csak idén döbbentem rá, hogy az országúti kerékpározás sportként nem csak hogy minden sportok legnagyobbja is egyben, de a sportközvetítések terén is a legélvezetesebb számomra. A Tourt nézni remek élmény, ez nem vitás. De 2009-ben egy sporteseményt követni  - hát még a világ legnépszerűbb sporteseményét követni - nem csupán az unalmas kommentátorokra hagyatkozva, a tévét bambulva lehet.  Olyan szintre fejlődött ugyanis útközben az online lehetőségek tárháza, hogy tényleg igen közel kerülhetünk a sportesemény magjához. Ha úgy támad kedvünk, nézhetünk timeline szerű ikonogfráfiát a LeTour-on (az alkalmazás természetesen csak élőben működik, ha épp tekernek), követhetjük a versenyzőket twitteren (mondanom sem kell, ez a legelképesztőbb élmény), nézzük az online adást, vagy épp közvetíthetjük a történéseket az előbbi csatornákon nem járatos ismerőseinknek.

Lehet persze, hogy valakinek mindezekkel együtt sem szimpatikus maga a kerékpár intézménye, esetleg rossz élményei kötődnek a dologhoz. De a magam részéről egyben biztos vagyok. Ha már járni sem, bringázni még akkor is fogok.

Köszöntem a figyelmet és a szorgos linkre böködést.

Viktor

jövőre is, meg bármikor, szinte havonta egy hétvégét érdemelne